Kimért léptekkel közelít az este, fenséges utazását a napocska felettünk mára befejezte. Vidáman búcsúzkodik, vakító korongja a strázsáló fák suttogó lombjai mögött lassacskán elbújik, narancsos ragyogása a falakon lefolyik. Odalent a kertben hangolnak a zenészek, a pöttöm hegedűművészek, a tücskök együttesének koncertjén boldogan részt veszek. Muzsikájuknak régóta vagyok a szerelmese, így miközben a teraszon serceg nagyapó öreg mécsese, a karmester intéséig jöjjön egy nyári mese.
Vegyük fel a történet fonalát a hét derekán, Medárd névnapján, amikor az ünnepelt megrémített, a kora hajnaltól zuhogó esővel elrontotta a kedvemet. A sötétséget szétszaggató villámlás, a riasztó mennydörgés, no meg a zivatar tolakodó zúgása éber társamat, Bót hamarjában felkeltette, a békés tacskófiút ugatós méltatlankodásra hergelte. A haddelhaddot anya a legkevésbé sem értékelte, a morgó ifjoncot álmos beletörődéssel csendesítette, a puha ágyikóba apránként visszakönyörögte.
Sokáig nem jött álom a szememre, a lármásan tomboló felhőszakadás gondolataimat a ködös népi hiedelmek irányába terelte. Kitartó őrjöngése a negyven csapadékos nap beköszöntét, az utálatos locspocs lehetőségét hirdette, bennem a kényszerű bezártsághoz fűződő félelmeket felébresztette. Füleltem az ereszen vadul hömpölygő áradat zubogására, a kéményben fütyülő szél ijesztő sivítására, elképzeltem magamat és csinos pajtásomat szomorkodva a lakásban, hajlékunk ölelő biztonságában.
Számtalanszor kuporogtunk már reménykedve a párkánynál elnyúló alacsony padon, bámultunk ki búslakodva elégszer a csukott ablakon. Orrunkat a hűvös üveghez tapasztva nézelődtünk, a dolgok alakulásán töprengtünk. Bánatosan barátkoztunk a bent gubbasztás kellemetlenségével, az unalmas szobafogság kétes örömével. Megtanultuk, milyen követni a komótosan ballagó fellegeket, figyelni a földre hullva tócsákba gyűlő vízcseppeket, ám ha csak tehetjük, elkerüljük ezeket az élményeket.
Bőrig ázni kicsit sem szeretünk, az elemek féktelen haragját kicselezve házunk fedele alatt most is hálával teli szívvel ücsörögtünk. Szundítottunk a díszesre hímzett párnákon, pocakunkat a plafonnak fordítva horpasztottunk a bolyhos pokróccal letakart pamlagon. Mértékkel ettünk, ittunk, sikerrel kunyeráltunk, uzsonnára pompás jutalomfalatokat kóstoltunk. Fájdalmas tekintettel kiböjtöltük, míg alábbhagy a szemerkélés, sóvárogva vártuk, hogy kezdődhessen a fajtánkra jellemző szertelenkedés.
A tréfás természet türelmünket ezúttal alaposan próbára tette, a veteményest apa helyett szorgosan öntözte. Potyogó könnyeivel elárasztotta a vidéket, a rövidke szünetekben gomolygó párába rejtette a szomszédos domboldalon hajladozó fenyőket. A cikázó ménkűvel ugyancsak gyakran meglepett, a dübörögve száguldó égzengéssel kuckómba kergetett. Elszaladt a szerda, a csütörtök, a péntek, a hosszas csavargáshoz a szombat előcsalta merszemet, vasárnap a kánikula győzedelmeskedett.
Lelkesen ugráltunk, a feltáruló ajtón kérdés nélkül kirobogtunk, a sétának farkcsóválva nekivágtunk. Rohanvást feszítettük pórázunkat, a gőzölgő betonjárdán megvetettük picurka lábainkat. Kutattuk az erdőlakók nyomát, szimatoltuk a nyuszik, a rókák, az őzek illatát, a nyirkos fűben meghemperegtünk, a ragacsos sárban gázolva hasunkat összekentük. Hazatérve kényes mancsaink ujjacskáit törölgettük, a fáradtságtól nyűgösen fürdőt vettünk, a szárítkozás után e percben a lefekvéshez készülődünk.
Fekete palástját kiterítve immár kopogtat az este, vándorútját a sápadt hold megkezdte. Kövér cipója az éj tengerén úszik, foltos tányérja a pislákoló csillagok közt siklik, fentről lekacsintva a titokzatos árnyakkal játszik. Az udvaron a hangverseny javában tart, az andalító dallamok elringatnak időst, s fiatalt. Nem tudok ébren maradni én se, gyorsan halványul mellettem az olajból kifogyó régi lámpás lángjának reszkető fénye, mire kibetűzitek kusza dakszlikaparásomat, véget is ér ez a nyári mese.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
