Borongós a hangulatom, pedig a napocska ma tényleg kitett magáért. Sugaraival számtalanszor szétkergette az égen gyülekező felhőket, hosszan melengette a terasz kőpadlóját. Hála neki, hátamon elnyúlva, magasba emelt mancsokkal süttethettem a pocakom, gyönyörködhettem a susogó lombokon átszűrődő fátyolos fényekben. Boldogan lustálkodtam, élveztem a langyos szellő finom simogatását, mégsem hagyott nyugodni, hogy egyet alszom és itt az ősz.
Érkezését a csillagászok az esztendő második nap-éj egyenlőségének idejére, holnap délelőttre teszik. Kozmikus jelentőségű, különös pillanat lesz ez, de anyáék csak legyintenek, hiszen szeptemberben járunk, a kalendárium alapján a nyár bő három hete, augusztus utolsó percével véget ért. Tudom, oda se hederítenek majd, miközben unottan ketyegő ódon ingaóránk mutatója vonásnyival arrébb kúszik, és köröttünk a világ hivatalosan készülődni kezd a télre.
Születésem óta harmadszor követhetem a mesés átváltozást, ám bármilyen szépnek ígérkezik a lassan pergő előadás, érzek némi szomorúságot. A szüreti fesztiválok forgatagában minden az elmúlásra figyelmeztet… Feltűnő emlékeztető, hogy a hajnalpír egyre később köszön be az ablakon, újra sötétben ébredek. A nappalok rövidülnek, az este korán betakar csillagos palástjával. Alatta a tücskök dicséretes lelkesedéssel muzsikálnak, noha a koncertszezon tüstént lezárul, a hegedű mehet pihenni a tokjába.
A gólyák után búcsúznak a fecskék is. Szurkolok törékeny, tollas barátaimnak, hogy fogyatkozó csapatuk kitartson, valamennyi tagjának jusson ereje délre költözni. Helyes, hogy nem tétováztak és útra keltek, a dermesztő hideg a közelben ólálkodik. Bántó leheletét már Veszprémben, a múlt szombati Tacsi Tali elején éreztem. Az éjszakai hűvösség megbújt az állatkertet övező erdőben, pamut pulcsim nélkül vacogott volna a fogam.
Tóparti sétáimon reggelente ugyancsak elkél a kardigán. A velencei korzón üres a strand, eltűntek a kék-sárga napernyők, nyoma sincs a fürdőzők tömegének. A placc az andalgóké, kocogóké, kerékpárosoké, a kukáknál turkáló hattyúké, totyogó kacsáké. A sárkányhajók kikötve ringatóznak a sekély vízen, a csalafinta szél messzire hordja, szemembe szórja a plázs szúrós homokját. A fagylaltosok, büfések bizakodva nyitják ki boltjukat, várják a vendégeket, az öreg fűz ellenben megsúgta, hogy koronáját hamarosan átfesti, aztán álomba szenderül.
A színpompás játékot itthon is csodálhatom. A meggy, a szilva, a kőris, a juhar, a vadszőlő, rendszerint a piktorok vásznára kívánkozó produkcióval kedveskedik. Igaz, a „felvonások” közti szünetekben apa csóválhatja a fejét a kavicsos kerti ösvényt bokáig beborító, tengernyi elhullajtott levél láttán. Komolyan így sem panaszkodhat, a ház mellett nyújtózkodó fenyők, a telek északi határán strázsáló tuják, dacosan ragaszkodnak méregzöld uniformisukhoz. Elképzelhetetlen, hogy szomszédaik példáján felbuzdulva szemeteljenek.
A kapunktól macskaugrásnyira elterülő bozótos rengetegben élőknek ráadásul kisebb bajuk is nagyobb az avar zabolátlan vastagodásánál. Ők az életükért futnak… Idény van, a kirándulókat hirdetmény tájékoztatja, hogy a környékbeli hegyoldalakat hétfőtől puskások lephetik el, akik az alászálló homály fedezékéből célkeresztbe foghatják a négylábúakat… A harmincnapos programból tacskó létemre kimaradok, inkább szólok: szarvasok, őzek, vaddisznók vigyázzatok!
A távoli fegyverropogást biztosan megint megszokom, szívesebben hallgatok azonban zenét apa kabátjába bugyolálva a teraszon. Dédelgetem a reményt, hogy ránk mosolyog az „indián nyár”, az ősz enyhe időjárással kényeztet, és hatalmas kályhánkban ráérünk lángra lobbantani a július forróságát idéző tüzet.
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
