PANKA MESEKÖNYVE

Találkoztam néhány olvasómmal, tűzoltóautóra másztam, ördögpatront durrogtattam a gyerekekkel, és lábatlankodtam főzőversenyen. Két majálison fordultam meg szerdán, és valóságos „cel-ebnek” éreztem magam. A fülipuszijaimért sorba, a simogatásomhoz körbe álltak a rajongóim, mancsnyomomat otthagytam mindenütt, és mert seregnyien megszeretgettek, anyák napja előtt csordultig tölthettem a szívem boldogsággal.

- Hát nem tudod! Ő Panka – mutatott be festett cicabajszú barátnőjének az ismeretségünkkel büszkélkedve egy kislány Velencén. A könyvtár melletti kirakodóvásár standjain édességek, játékok, léggömbök kínálták magukat, számára mégis én voltam az attrakció.

Hetekkel korábban, megilletődötten vette át a vizitkártyámat apától a tóparti sétányon, és most azonnal kiszúrt a sátrak között. Lelkesen bizonygatta, hogy híres tacskó vagyok saját mesekönyvvel. Beavatta a tájékozatlanokat, hogy vasárnaponként rendszeresen új történettel jelentkezem... Aki nem hiszi, járjon utána, és böngéssze a sztorijaimat… Például a kedvencét, amiben arra panaszkodtam, hogy az anyukám külföldre utazott.

Anya persze régen hazajött, és május 1-én a szakácsok vetélkedésénél segédkezett. A park fáinak árnyékában, a láncon függeszkedő bográcsok fenekét lángok nyaldosták, a csapatokba szerveződő piknikezők bizalmas recepteket követve zsonglőrködtek a fakanállal. A vadászok, a polgárőrök, az összeverődött haveri társaságok, különféle ínyencségeken dolgoztak. Emitt halászlé, amott pörkölt rotyogott, odébb sült hús, saslik fogadta a kíváncsiskodókat.

A lábasokban sistergő szalonna, a kolbász, a piruló hagyma, és a többi hozzávaló illatát messzire vitte a szél. Nyálcsorgatva szimatoltam, kopogott a szemem az éhségtől, de egyetlen percig sem reméltem komolyabban, hogy bármi leeshet nekem. Örültem, hogy a körém gyűlő lurkók elterelik figyelmemet az evésről, vakargatnak, cirógatnak, néha ügyetlenül megcibálnak, és tátott szájjal ámuldoznak. Csodálják apró termetemet, puha és selymes bundámat…

A meglepetéstől vakkantani se tudtam, ebédre afrikai harcsát kaptam! Anya felszeletelt egy darabot a túrós csuszás halpaprikásba szánt finomságból, és kivételesen az „asztalról” ehettem. Villámgyorsan faltam be az ünnepi menüt, nehogy meggondolják az invitálást, majd az utolsó katonát leöblítettem pár korty ásványvízzel. Sebtiben pózoltam a fotósoknak az előző három esztendő díjnyertes velencei séfjével, aztán vágtattam a kocsi felé… Nadapon várt rám a helyi majális.

Kevéssel később már a mi kis falunkban trappoltam az utcán. A házunktól kőhajításnyira fekvő, máskor jobbára hátizsákos kirándulók, autósműsorokat forgató televíziós stábok által látogatott szintezési ősjegynél, nagy sürgés-forgás közepébe csöppentem. Rengetegen mulattak, szólt a zene, a színpadon éppen befejeződtek a programok, a versmondók, a táncosok levonultak, és feltűnés nélkül szaglászhattam a placcon.

Az orrom nem csalt meg, tüstént rábukkantam a fűben rejtőző kondérokra. A koszt remekül nézett ki, a sörpadoknál zajló falatozásból, kóstolgatásból azonban ezúttal kimaradtam. Uzsonna helyett apa karján elnyúlva koplaltam, és míg a felnőttek koccintottak, cel-ebhez méltón kiélveztem, hogy az ifjoncok itt is megdögönyöztek. Gyűjtöttem a mosolyokat, a becéző szavakat, az öleléseket, és lélekben ráhangolódtam az anyák napjára.

A nyirkos, hűvös vasárnapra, amelyen a kotorékszeretet felülkerekedett a komor szürkeségen. Ártatlan pillantásaimmal nem űzhettem el a kék eget eltakaró felhőket, anyát viszont könnyedén jókedvre derítettem. Reggel engedtem tovább lustálkodni, szokatlanul jól viselkedtem, és az ölébe simulva köszöntem meg a sok törődést, pátyolgatást. Azt, hogy fedél van a fejem fölött, kényelmes ágyban alhatok, nem kell aggódnom a holnap miatt, és az élményeimet lejegyezhetem.

Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.