Egycsapásra megváltozott a munkához való viszonyom. Elég volt egyetlen május 1-e, és máris máshogy állok az egészhez. Néhány napja még gyanakodva billentettem volna félre a fejem, ha valaki arról beszél nekem, hogy dolgozzak, netán ünnepeljem a munkát. Mert mit lehet azon ünnepelni? Azt, hogy valamit meg kell csinálni? Ha kell, akkor már régen rossz. Vagy azt, hogy van? Utóbbi valahogy jobban hangzik, de hová is vezetne, ha erre hivatkozva mindenki bulit rendezne. Épp elég az ittas vezető húsvétkor is. Egészen mostanáig nem értettem a dolgot. Aztán anyáék levittek a majálisra, és minden megvilágosodott.
Még mielőtt rosszat gondoltok rólam, bevallom, mióta eszemet tudom, a munka egyszerűen lenyűgöz. Szeretem. Képes vagyok órákig ülni és nézni. Valahogy jó figyelni, ahogy más dolgozik. Nem tudnám megmondani, miért tetszik annyira, de olyan megnyugtató. Eleve már az, hogy akadnak, akik nem restek és csinálják. Bármi is legyen, foglalkoznak vele. És nem csak úgy alibiből, félszemmel a facsebukkot nézegetve, meg a neten vásárolgatva. Nem, nem. Tényleg nekigyürkőznek, felgyűrik az ingük ujját, aztán hajrá. Minden ünneplés nélkül a torkánál ragadják meg a feladatot, és addig küzdenek vele, amíg be nem fejezik.
Ott van például apa, aki reggel maga elé veszi a számítógépet, és gyakran estig kalapál rajta. Legfeljebb annyi időre áll le, amíg kivisz pisilni, aztán robotol tovább. A fájós nyaka mellett, a kanapé támláján elnyúlva követem a mozdulatait. Lesem, amikor egy-egy problémánál meg-megtorpanva elmélyülten ráncolja a homlokát, aztán kis szünet után száguldanak tovább az ujjai a billentyűkön. Csodálatos, mégsem ünnepli senki. Ha nem a saját szememmel látom, és csak úgy mesélik, meglehet, kételkednék. De így testközelből! Felülmúlhatatlan élmény. Azzal együtt, hogy a jóból is megárt a sok. Minden nap nem győzném.
Egészen belefáradok abba, ahogy apa dolgozik. Kellenek a hétvégék, amikor kipihenem. Legalább egy teljes szombat, meg hozzá egy vasárnap. De megesik, hogy ennyi kikapcsolódás sem elég. Pláne, ha a szabadnapjaimon anya csap bele a lecsóba. Vele hétközben könnyű, mert nem vagyunk együtt, amikor dolgozik. Reggel megy, este jön. Hétvégén viszont gyakran a konyhában ténykedik. Főz, és mert ez engem is érdekel, a szőnyeg szélén ülve, megbűvölten figyelem. Igazi ünnep, amikor elkészül a pulykanyakleves. Higgyétek el, édes érzés, hogy szemernyi munkát se kellett belefektetnem, csak úgy megfőtt.
Az egyetlen baj a semmittevéssel, hogy sosem tudom, mikor végeztem. Ezért is próbálok jobbára anyához, vagy apához igazodni. Most pénteken, a négynapos hétvége előtt például nagyjából biztos voltam benne, hogy a munkának a közelébe sem megyek. Hallottam beszélték, hogy kedden majális lesz, és oda majd leugrunk, de ezen nem izgattam fel magam. Akkor is csak kicsit csodálkoztam el, amikor kiderült, hogy május 1-én magát a munkát ünnepeljük. De mert nekem még a nagyobb ünnepeken se volt soha feladatom, nem aggódtam. Reméltem, hogy a munka ünnepe is éppen olyan, mint a többi ünnep.
És hogy milyen a többi ünnep? Hát olyan, amikor a tűzhelyen rotyog az étel, a sütőből ínycsiklandó illatok szállnak, és mindenki jóllakik. Néha nekem is leesik egy-két finom falat. Az ünnepek ettől jók. Éppen ezért lombozott le, amikor kiderült, hogy a munkát mifelénk az erdő szélén ünneplik a helyiek. Ott, ahol se étterem, se konyha. Ahol máskor nem vár más, mint a füves rét, a földből előmeredező ősi kövek, és a hatalmas fák misztériuma. Jártam már ott sokszor, de evésről még véletlenül se volt szó. Kis csalódást éreztem, de belenyugodtam. Hiszen sokkal kellemesebb egy erdei séta, mintha felvonulni mennénk, ahogy állítólag apa gyerekkorában csinálták.
Először azt hittem, a szomszédban készülődnek az ebédhez, a pörkölt illatát valahogy mégis másfelől hozta a szél. Szempillantás alatt felélénkültem. Szedtem a lábaimat, ám a pataknak háttal felállított színpad, a sziklák mellett sorakozó bográcsok, mind elérhetetlenül távolinak tűntek. Megdolgoztam érte, hogy odaérjek, és a munka ünnepén ünnepelhettem én is. Nehezen fő meg a marhahús, és anya különben sem engedi, hogy csak úgy, össze-vissza egyek. Szerinte a törpetacskóknak tartaniuk kell magukat a tudományosan megalapozott étrendhez. Így beértem azzal a kevéssel, egy falatnyi marhapörkölttel, amit legálisan megkaphattam. A majálison mindenesetre jövőre is ott leszek. Úgyhogy készüljetek!
Ha tetszett, kövesd Panka Mesekönyvét a Facebook oldalon.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
